Hagyjál békén…
Olyan könnyű ezt kimondani, vagy leírni, és a másik embert, mint gyermek a játékmackóját, dühösen félrehajítani.
A játékmackó lehull a padlóra, s ott marad. Szövete kibírja, belül pedig csak szivacs.
De a másik ember… Lelke lehull a padlóra, érzékeny szövete hasad, szakad, ki tudja, össze lehet-e még varrni sérüléseit.
Egy kimondott szó, vagy mondat… Csak szavak, hangok, nem igaz? S közben rúgások, csak nem a testre, vasalt bakanccsal, hogy csontja törjön, húsa szakadjon a másiknak. Rúgások, csak éppen a lélekre, de ugyanúgy fájnak, mint egy nyílt csonttörés, egy kettészakadt izom… Ahogy az előbbi után, fájdalomtól eltorzult arccal hull a földre az ember teste, az utóbbi után, ugyanolyan fájdalommal gyötörten omlik össze az ember lelke.
A játékmackó nem tehet semmiről… Csak nézett gomb szemeivel, valami miatt mégis a padlóra került. A másik ember már lehet, hogy nem bűntelen. Kimondott vagy leírt valami olyat, amit kellemetlen, nyugtalanító volt hallani, olvasni. Elég indok-e ez, hogy hozzávágjuk: hagyjál békén… Elég indok-e ez, hogy félrelökjük, haraggal, megvetéssel?
A játékmackóval nem lehet megbeszélni, hogy nézzen másképp szemeivel, változtassa meg hímzett mosolyát… A másik ember viszont képes, és talán méltó is arra, hogy eldobás helyett, magunk mellé ültessük, megfogjuk a kezét, és megbeszéljük vele, miért volt kellemetlen, nyugtalanító hallani, amit mondott, miért nem volt igaza, miért volt rossz és gonosz dolog szóba hoznia azt a témát, ami a konfliktust szülte.
Ha mackóemberünk túl makacs és az igazsághoz ragaszkodó típus, lehet, hogy ez a beszélgetés vitába torkollik, veszekedéssé fajul. De ha elég bölcs és megértő, csak megszorítja kezünket, és bűnbánón mondja: ne haragudj, szeretlek.
Esetleg hozzáteszi:
„Lelked ködös mélységeit,
miket elrejt magad s a világ elől
szégyen és félelem, ki ismeri?
Mit magadnak sem bocsátasz meg,
s lappangva marja életed,
ki tudja neked megbocsátani?”
S bármi is volt az oka, amiért szóba hozta, amit nem kellett volna, megbocsátja, és cserébe nem vár többet, mint hogy megbocsássuk neki, hogy szóra nyitotta száját, vagy leírta gondolatait, s ezzel rosszkedvet, bánatot csempészett lelkünkbe.
Mert van a gyermek, és a játékmackója… És vannak az egymásnak fontos, felnőtt emberek.
