Elkezdünk építeni egy kapcsolatot, mint egy házat. Elkészül az alap, meg a fal első métere...

Vagy beleununk, vagy amint az első rossz érzések kialakulnak, amikor valamelyikünk rosszabb hangulatban van, vagy amikor valamelyikünket elkezdik kísérteni egy régi, összedőlt ház emlékei, elfutunk.

Ottmarad a ház félkészen. Kezdünk építeni egy újabb házat - vagy egy újabb kapcsolatot, vagy a mágikus, valójában mindent romboló egyedüllétet.

Aztán persze csodálkozunk, hogy nincs fedél a fejünk felett, nincs a lelkünknek otthona.

Otthon, ahová, azaz egy társ, aki mellé behúzódhatunk az élet viharai elől. Otthon, amit, azaz egy társ, akit gondozgathatunk, szépítgethetünk, magunkhoz formálhatunk, szerethetünk.

Így lesz a lelkünk hajléktalan nyomorult, aki majd az élet aluljárójában kéreget, egy kis szeretetet, törődést, kényeztetést, élvezetet, aki bármire képes lesz egy kis apróért...

Így jutunk a boldogság helyett a kiégés, az elszigetelődés, a magány, a szenvedélyek, a betegségek útjára.

Ezt a mintát adjuk át az újabb generációnak, boldogtalanságra tanítva, predesztinálva gyermekeinket is.